Benézek a fürdőszobába és elönti az agyamat a pulykaméreg. A szennyeskosár tetején ott vigyorog egy izzadt, enyhén ételfoltos, füstöltkolbász illatú póló, egy bemelegítő, amit úgy húztak le, hogy közben benne maradt az alsónadrág is, és ami az igazi trükk az egészben: két kifordított zokni lóg ki a nadrág száraiból. Olyan, mintha „az ember” a saját bőreként fejtette volna le magáról a munkásruhát a zuhanyzás előtt. Majd a világ legegyszerűbb mozdulatáról megfeledkezve – szennyeskosár kinyitása, ruha behelyezése –átadta magát a habos fürdő élményének.
A padlón vízfoltok, a zuhanyfüggöny félig belóg, félig kilód a kádból, a fürdőlepedőt pedig sikerült odagyűrni a kéztörlő mellé, bár ott van mellette az erre rendeltetett törölközőtartó is.
Átalakul az arcberendezésem.
A szelíd vonásokat váltja „az asszonyi” szigor.
Dühösen elpakolok, felmosok, majd dolgom végeztével kicsörtetek a fürdőszobából, s a kanapén egy szál gatyában békésen telefont nyomkodó férjemre förmedek.
Lényegtelen mit mondok. Van benne a szokásos „ezt már megbeszéltük”, „figyelj már kicsit jobban”, „mibe tart bedobni a szennyesbe”. Hallgatja csendben, kicsit talán restelkedik is, majd igazat ad, s fogadkozik, ezután odafigyel, este pedig bűnbánattól telve ő csinálja és szervírozza a vacsorát.
Nagy illúzióim nincsenek.
A figyelem 2 napig tart. Hatodik éve vagyunk együtt. Van, ami nem megy neki. Ettől függetlenül szeretem, megváltoztatni sem akarom már, csak jólesik kicsit ventillálni, és milyen jó, hogy megtehetem most a fürdőszobai „incidens” után, meg igazából bármikor. Mindig elmondhatom a legőszintébb véleményem, lehetek mérges is, veszekedhetek, mégsem kell attól tartanom, hogy ezzel veszélybe sodrom a köztünk lévő köteléket.
Furcsán hangzik, de sajnos sokan nem ilyen „szerencsések”.
Ismerek egy nőt. Nem szeretem, sőt neheztelek rá, mégis szánom a nehéz életéért.
Végig szenvedte a házasságát egy olyan férfi mellett, aki se neki, sem a gyermekeinek nem azt nyújtotta, ami egy férjtől, egy apától, egy társtól várható. Az elköteleződése viszont soha nem ingott meg, nem panaszkodott, elfogadta a sorsát, s csupán annyit mondott, ha valaki számonkérte különös döntése miatt, hogy „a szép embernek megvan az ára”.
Lefordítva ez annyit tesz, hogy a hölgy önmagát nem tartotta méltónak a férjéhez. Lekötelezettséget érzett a másik iránt, amiért az vele volt, elvette feleségül, és ha méltatlan módon is, de a társa maradt az évek során.
Nem egyedi eset.
Akkor sem, ha nem mindenki fogalmazza meg ilyen kristálytisztán az élethelyzetét, vagy néz szembe az áldozatvállalásával egy kapcsolat, a szeretet és a kötődés érzete vagy egy bizonyos társ megtartása érdekében.
A telt – vagy nevezzük bárhogy: plus size, túlsúlyos, vagy kövér – hölgyekre fokozottan igaz ez a bizonytalanság. Gyakorlatilag az egész világ azt kommunikálja felénk, hogy tökéletlenek vagyunk, és okunk van magunkat rosszul érezni a saját bőrünkben. Hogy mások vagyunk, a más pedig rossz, hiszen az átlagtól eltér, az elfogadásához pedig kompromisszumra van szükség a partner oldaláról.
Nem kellenél te a kutyának sem!
Volt egy kedves barátnőm az egyetemi éveim során, akinek rendszeresen hallottam a falon átszűrődő vitáit az apró kis albérletünkben. A párja, akivel évek óta együtt volt, s aki elvileg olyan nagyon szerette, minden egyes veszekedésnél a lány súlyát vette elő, mint a bármit felülíró ütőkártyát. Volt ott minden, amit most le sem vagyok hajlandó írni, talán csak egy gondolatot említenénk, ami egy életre belevéste magát a szívembe: „Nem kellenél te a kutyának sem! Mit gondolsz, lenne más, aki képes lenne téged szeretni?”.
És lett, ez pedig még számomra is elégtételt jelentett! A lány nehezen, de kilépett a kapcsolatból, mert idővel rájött, hogy nem akar olyan emberrel lenni, akinek teher őt szeretni, és akitől egy idő után már nem tűnt őszintének a legszebb szerelmi vallomás sem. A bátorságát pedig meghálálta az élet egy olyan társsal, akinek ő az istennő, a tökéletes, a legnagyobb kincs, és szerencsésnek érzi magát, hogy ezzel a kivételes hölggyel lehet.
Személyesebb vizekre evezve elárulom, hogy jónéhány reménytelen szerelem, pofára esés és „szeretnélek ha” kezdetű mondat után én is szkeptikusan álltam a társas lét kérdéséhez. Kialakítottam a saját kis világomat, egy mások véleményétől független önértékelést, és őszintén már nem is kerestem a másik felem, mert értelmetlennek tűnt olyan vonat után futni, ami ha fel is vesz, akkor is fintorog, hogy lentről, a peronról, félhomályban azért vékonyabbnak tűntem.
Sokáig nem hittem, hogy velem megtörténhet a csoda, hogy van valahol egy nekem rendelt férfi, aki nem a túlsúlyom ellenére szeret, hanem azzal együtt, úgy ahogy vagyok. Engem, mindenestől.
De eljött, és nem várt hálát azért, mert szeret! Ez a természetes. Az alap. Fordítva is így működik. Szeretem azért, amilyen! Az összecsiszolódást pedig elvégezték az évek, szerencsére úgy, hogy közben azért egyikünknek sem kellett feladnia önmagát.
Sok mindenért hálás vagyok a férjemnek, de nem érzem, hogy a legkötelezettje volnék! Szeretem őt, de közben nem feledkezek meg saját magamról sem! Tisztelem, pont úgy, ahogy önmagamat!
Fontos a házasságunk, de nem vállalnék olyan áldozatot a kapcsolatunkért, ami már megmérgezné a boldogságunkat!
Egyszóval nem adnám fel magamat egy kapcsolatért! Ahol valamelyik fél másodrangú szereplővé válik, ahol fel kell adni az elveket, a lelkületet, az önálló érzéseket és gondolatokat, ahol minden csupa kompromisszum, ott egy idő után már nincs szeretet. Ott nincs is miért küzdeni, és nincs értelme bármit is feladni!
Szeretni egymást két egyenrangú fél, két partner képes! Ha pedig a „szép ember” magas árat szab a szeretetéért, akkor ez egy olyan szolgáltatás, ami valójában nem ér meg egy forintot sem!
