A covid szempontjából magasabb kockázati csoportba tartozom. Mit szeretnél, én kérjek elnézést?
2019 végén, amikor megérkeztek az első hírek a koronavírus kapcsán, legyintettem az egész járvány hisztériára. Olyan távolinak tűnt, mi pedig sérthetetlennek és elérhetetlennek. Nem gondoltam volna, hogy valóban világjárvány várható, és egy pillanatra sem merült fel bennem, hogy a mi kis átlagos életünket felülírhatja egy betegség.
2022-ben már csak szomorúan csóvalom a fejem az egykori naivitásromra gondolva, ugyanis számos leckét tartogatott az elmúlt két esztendő.
Már az első jóslatom sem jött be, hiszen éppen a negyedikből az ötödik járvány hullámba futunk bele, az elhunytak száma pedig már kétszerese a szülővárosom teljes lakosságának (mely egyébként Hajdú-Bihar megye ötödik legnépesebb települése). Döbbenetes!
A következő tévedésem az volt, amikor azt feltételeztem, hogy egy ragályos, bárki számára ártalmas betegséget majd mindannyian komolyan veszünk, hiszen fontosnak tartjuk önmagunk, szeretteink és embertársaink egészségét. Ebben sem volt igazam! Mint ahogy abban sem, hogy az oltást majd mindenki üdvözíteni fogja.
Lázadtunk a bezárások ellen, két kézzel mutogattunk be a rendszernek és a „fososaknak” a csipke, a necc és a szúnyoghálóból készült maszkokkal. Követtük a szabályokat, de azért annyira mégsem, amikor az állunkra tolva hordtuk a maszkot.
Kiderült, hogy mi vagyunk a milliónyi orvos, kémikus, gyógyszerész és virológus országa, hirtelen olyan jól tájékozott lett mindenki covid front. A sarkos véleményeinket pedig olyan hiteles forrásokra alapoztuk, mint Dr. Gődény, vagy egy kimondhatatlan nevű ugandai orvos, aki amúgy a virtuális téren kívül vagy létezik, vagy nem.
A jobbos, a balos, a hívő és az ateista, meg a konzervatív és a liberális után új embereket leíró fogalmak jelentek meg. Hirtelen vírustagadókról és oltásellenesekről beszéltünk, akik, ha máshol nem is, legalább ideológiai szinten szembe kerültek az „oltáspárti vírus hívőkkel”, avagy a beszariakkal.
Nem tisztem senki döntését vagy hitrendszerét megkérdőjelezni. Talán ez volt az elmúlt időszak legfontosabb leckéje. Megkérdőjelezhetetlenül belém vésődött: nem vagyunk egyformák.
Én nem tukmálom senkire az oltást, nem keltek lelkiismeretfurdalást sem, amiért engem vagy másokat veszélyeztetnek annak hiányával, én pedig cserébe már nem kapok napi szintű kioktatást arról, hogy mit tettem magammal az oltások hatásra, nem küldik már állandóan a „tudományos” cikkeket sem, mert tudják, meg sem nyitom őket, ha betegek nem jönnek a közelembe, a járványcsúcsban pedig ők sem szerveznek aranylakodalmat, vagy 80 fős családi szülinapot, tisztességesen használják a maszkot ott és úgy, ahogy kell, és még csak nem is magyaráznak miatta, vagy legalábbis előttem biztosan nem.
Nekem ennyi elég. Aki viszont erre a szükséges minimumra sem képes, azoktól szépen fokozatosan elbúcsúztam az elmúlt két évben, s hogy őszinte legyek, nincs bennem veszteségérzet!
Túlsúlyos vagyok és cukorbeteg.
Azt már a legelején, a zavaros, „szinte semmit nem tudunk erről a vírusról” időszakban is sejteni lehetett, hogy beletartozok a veszélyeztetettek csoportjába.
Azóta kiderült, hogy cukorbetegként különösen nagy sz.rt vágna a kerék, ha netalántán covidos lennék, akár a túlélési esélyek tekintetében (négyszer gyakoribb a halálozás), akár a hosszú távú felépülés kapcsán.
A 2019 végén érzett nyugalmam 2020 tavaszára tovaszállt. Ugyan volt egy jó kis munkahelyem, és kifejezetten jól is kerestem, mégis egyre nehezebb szívvel jártam be dolgozni. A feletteseim hangosan röhögtek azokon a munkatársakon, akik már elkezdték a maszkot hordani, mikor pedig rájöttek, hogy az emberek félnek, akkor szabadság tilalmat vezettek be. A távmunka nem igazán volt opció, még akkor sem, ha simán tudtunk volna otthonról dolgozni. Mikor kértem a főnököm, hogy engedje meg nekem a home office munkavégzést, akkor csak annyit mondott: „ha félsz, akkor egyél jó sok savanyúkáposztát, az majd megvéd, van benne C-vitamin, meg amúgy is, abból biztos jó sok van nektek kinn a tanyán” (valóban egy kis farmon élünk).
Ez a mondat indította el azt a tisztogatási folyamatot az életemben, ami egyébként most is tart, s amitől úgy hiszem, sokkal jobb lett minden körülöttem.
Felmondtam. Nem volt tervem, de tudtam, hogy nem akarok ilyen helyen dolgozni. Jó döntés volt. Hosszú évek után végre önmagam ura lettem, s lassan két éve sikeresen viszem a saját vállalkozásomat. Ha nem kapom meg ezt a „lökést”, ha nem az életemet veszi semmibe az a bizonyos valaki, akkor talán még most is az ő szekerét tolnám.
Ha másra nem is, arra jó volt ez a helyzet, hogy megtanuljam magamat előtérbe helyezni és a saját érdekeimet érvényesíteni az illedelmeskedés és a „mi lesz, ha mások rosszat gondolnak rólam” para helyett.
Gondoljanak!
Én is rosszat gondolok azokról az emberekről (legyen ez egy ügyfelem, egy szolgáltató, vagy bárki, akivel kapcsolatba kerülök), akik tojnak a korlátozó intézkedésekre, akik nemhogy az 1,5 méteres, de még a 10 cm-es távolságot sem tartják be, akik nem hajlandóak maszkot felvenni, akkor sem ha kötelező és én külön kérem, vagy felveszik, de azonnal lehúzzák az orrukról, esetleg még pofáznak is pl. azt mondják, hogy „aki fél maradjon otthon”, vagy hogy „úgyis csak a gyengéket viszi el ez a betegség, legalább kiszűri, hogy kinek érdemes élnie”.
Szóval igen, én is „rosszat gondolok” ezekről a delikvensekről, és hangot is adok neki. Nem vagyok hajlandó szégyellni magam azért, mert a betegségem vagy a súlyom miatt nagyobb kockázatot jelent számomra ez a betegség, sőt szabadkozni sem fogok, amikor megpróbálok jobban vigyázni magamra, mint az átlag.
Aki ezt nem érti meg, vagy a spártaiakhoz hasonlóan élettelen csecsemőként vetne le egy hegyről, annak az embernek nincs helye az életemben sem ügyfélként, sem szolgáltatóként, sem távoli ismerősként, vagy barátként. Ez mostanában az elsődleges szűrőm, és egészen pontosan működik! Ha hiányzik az alapvető tisztelet, akkor semmi sem lehet két ember között, ezért nem is tékozlom az időmet ez ilyen jövő nélküli élethelyzetekre!
