Anno, évekkel ezelőtt amikor stylistnak tanultam, elkezdtem falni a divatkönyveket és minden olyan kiadványt, amelyben számít a megjelenés. Mi is az, hogy számít a megjelenés? Az, hogy hatással van az emberre, ha akarja, ha nem. Éppen ezért közel sem csak a divatmagazinok divatanyagairól van szó. Sőt!
Ismeritek Oliviero Toscanit? Ő készítette többek között a híres-hírhedt Benetton-kampányfotókat. Azokat a bizonyos fotókat. Nem, nem a pláza oldalában látható színespulcsis mosolygós modellekre gondolok. Ő írta ezt a könyvet. Reklám, te mosolygó hulla.
Nektek mi ugrik be erről? Az, hogy uramatyám, hogy lehet egy könyv címében az, hogy hulla? Ha igen, ne is olvassátok tovább.
Röviden arról szól, hogy mit is takar a reklámvilág, a modellvilág, az, amit el akarnak adni nekünk és az, amivel eladnak nekünk (vagy minket?!)
Most nagy divatja van a blogolásnak, vlogolásnak. Cseppet sem bánom, hiszen egyrészt mindig is grafomán voltam és már nem kell ahhoz egy szerkesztőségben ülnöm, hogy írhassak és már nem csak az íróasztal fiókjába rejtem a teleírt csíkos spirálfüzeteket.
A vlogolás is tetszik, jó beszélni, beszélgetni, és szerepelni is szeretek. Nő és sok ügyes író és videózó ember van, jó őket olvasni, látni, hallgatni.
Csak akkor van gond, ha mindez reklám, te mosolygó hulla.
Sajnos nem egy és nem kettő olyan bloggert látok, aki a való életben teljesen más, mint a fotókon. Oké, persze, a mérhetetlen mennyiségű filternek és retusnak hála ma már belőlem is lehet Kim Kardashian, de nem is csak a külsőről van szó. Talán tudjátok, talán nem, olykor megfordulok egy-egy blogger, újságíró eseményen és az állam leesik, – azaz már nem, mert megszoktam -, hogy sokan mennyire mások, mint amit mutatnak magukról.
És ismétlem, nem csak kívülről.
A fotókon mosolyognak, a valóságban morcosak vagy épp pökhendiek (ki, ha nem én effekt) vagy épp süt róluk az önbizalom-hiány, az irigység, vagy éppen a búbánat.. Juj.
És az egy dolog, hogy mennyi cég reklámoz velük (mert édes-krémes a megjelenés), de még tinilányok vagy érettebb lányok, nők is bedőlnek mindennek.
Persze, végülis érthető, hiszen kívülről olyan szép minden (nekem sok, de nem én vagyok a célközönség).
Persze nem csak ilyen reklám-lányok vannak, de ijesztő a térhódításuk és az, hogy azt állítják be követendő példának, ami nem is létezik. Egy valótlan világot.
Mihez vezethet ez a naív rajongók között?
Hogy ők sosem lesznek ilyenek… És ez mihez vezet? Önbizalomhiányhoz. De nagyon.
És sokan még ezt támogatják – pénzzel. Cégek.
Vajon mi lesz ebből?
Csak tudnám, hogy miért nem lesz már menő a sokszínű valóság, sokkal izgalmasabb, mint az émelyítő cukor.
