Sajnos olyan világban élünk, ahol a külső fontosabbá vált az értékeknél, és így a világunk sokkal mélyebben rendül meg, mint gondolnánk.
Amikor fontosabb az, amilyennek a dolgok látszanak, mint azok belső tartalma, akkor lényegében illúzióban élünk, egy olyan képzelt színházban, ahol a dolgok nem azok, aminek valójában látszanak
Ahogy a mondás is tartja: a látszat néha csal!
Ahol semmi nem az és nem olyan, mint amire számítunk, ott nem csak a rendszer inog meg, hanem az egyén számára is elveszik az ősbiztonság érzése.
Olyankor a vágyakozás és a félelem veszi át a nyugalom, a biztonság és megtartottság érzésének helyét.
Elveszik a hit, hogy önmagamban is értékes és szerethető vagyok, hogy a szeretet és a létezés joga mindenkinek egyformán jár, és nem kell megfelelni, sem tenni azért, nem kell kiérdemelni, hogy szeretetet kapjak, hogy fontossá váljak valaki számára.
Van, amikor már nem merem szemem a másikra emelni, hanem szemlesütve a földön pihentetem tekintetem, hisz a megvetettség, elutasítottság, szeretetlenség félelme járja át minden porcikámat és mozdulatomat, akár végletes megfelelési kényszert okozva. Piedesztálra állítjuk ilyenkor a szépséget, számtalan áldozatot mutatva be az oltárán, lelkeket, akik inkább bujdokolnak, mint élnek félelmükben.
Önmagamba fordulok, egyre nehezebben kapcsolódom, a külvilág eggyé válik egy örökösen vizslató és minden apró eltérésre, hibára rámutató, szigorú gépezettel, ahol kettéválunk, szépekre és nem szépekre, kiváltságosokra és eleve esélytelenekre.
Ha pedig sikerül is kapcsolatot kialakítani, úgy csüngök rajta és függök tőle, mint csecsemő az anyjától, hisz számomra nincs állandóság, nincs biztonság, nincs meg a „ha neki nem kellettem, jön majd valaki, akinek éppen én kellek” bizalma.
De vajon tisztában vagyunk-e azzal, hogy a külső múló illúzió, délibáb?
Látjuk-e azt, ami mögötte van?
Lehet-e valaki kevéssé tökéletes számomra, mégis szerethető? És vajon lehetek-e én magam valóban tökéletlenül is szerethető, vonzó, kívánatos partner mások számára?
Elgondolkodtató kérdések, amire elvileg persze rávágjuk az igenlő választ, de hogy is van ez úgy igazán bennem, ha őszinte vagyok magammal?
Adunk-e esélyt a másiknak? Meg akarjuk-e ismerni, mielőtt eltaszítjuk magunktól?
Tapasztalatom szerint nagyon keveset, rögtön ítélő bizottságként azonnal ítéletet hozunk: „Nem volt kémia”.
Amikor még ki se csomagoltam a cukrot a papírból, rögtön tudni vélem, hogy az nem lehet finom. Ez pedig csak akkor probléma, ha velem teszi ezt valaki, de mi történik az én részemről? Én magam vajon adok esélyt a másiknak, hogy megmutassa magát?
Kedves Olvasó, Te miként válaszoltál a feltett kérdésekre?
