A WMN az egyik kedvenc női magazinom. Sőt nem is az egyik: a WMN az etalon számomra, íróként és olvasóként is. Naponta többször csemegézek a portál sokszor szellemes, érzelmes, intelligens, kultúrparaszt vagy éppen véresen komoly bejegyzéseiből. Teszem ezt már bő egy éve, és eddig nem volt okom panaszra. Aztán a WMN ütőeret talált: elkezdtek a túlsúlyról írni.
Lassan egy éve én is blogolok a témáról, és szerintem nem lehet rám sütni, hogy finomkodnék. Gyakran olvasom a többi hazai és külföldi plus size blogger, na meg a Plus Size magazin cikkeit is. Szeretem mások irásait a témában, annak meg különösen örülök, hogy egy olyan magazin, mint a WMN foglalkozik vele.
Az utóbbi egy-két hónapban megjelent, túlsúlyhoz kapcsolódó cikkeik között volt egy interjú Tóth Verával a szenzációs fogyásáról, egy másik írás a testparákról, ami érintette a témát, és végül nemrég egy Kedves túlsúlyos lány! című nyílt levél is teret kapott a portálon. Alapvetően tök jók voltak, mégis maradt bennem egy minimális keserű érzés az elolvasásuk után – mert fontos, hogy beszéljünk a túlsúlyról, csak nem mindegy, hogyan.
Az elsőben arról van szó, hogy Vera felismerte a problémáját, és felhagyott az önámítással. Bár Tóth Vera volt az interjúalany, és róla szólt a cikk, számomra mégis volt az egésznek egy olyan utózöngéje, hogy aki kövér, és azt állítja, hogy jól van, ahogy van, az hazudik magának.
Először magamba néztem a cikk hatására: vajon én hazudok magamnak? Hülyeségeket beszélek, amikor azt mondom, hogy el tudom fogadni magam tokástól meg vastag bokástól? Bolond vagyok, amikor két kézzel rázom a fejem felett a pozitív testkép láthatatlan zászlaját?
Végül arra jutottam, hogy nem vagyok sem hülye, sem önámító, egy cikk pedig nem a világ vége, biztos a WMN-nél sem úgy gondolták.
Tény, hogy nem egyszerű túlsúlyosnak lenni. Vannak komoly egészségi vonzatai, arról nem is beszélve, hogy személyiségtől és korábbi élettapasztalatoktól függően óriási keresztet cipelhet magával az, akinek a testalkata eltér az átlagostól.
Viszont ennek a keresztnek a súlya csökkenthető, vagy akár le is rakható, és igenis túlsúlyosan is lehet az ember boldog, kiegyensúlyozott, sugárzó és szép. Ez pedig nem önámítás vagy önhitegetés. Hála a jó égnek, nincs egy olyan egységes mértékrendszer vagy egy mindent tudó testület, amelyik a testsúly, az évek száma, elért eredmények, az exek, a bőrhibák, a hajsűrűség meg a ráncok mélysége alapján megállapíthatná, hogy ki lehet boldog, és ki az, aki csak hitegeti magát ezzel. Igazából minden fejben dől el.
Aztán elolvastam a cikket a testparákról. Ami a WMN szerint mindenkinek van. Mindenkinek! Még azoknak az embereknek is, akik hozzám hasonlóan két öklüket rázva hirdetik az önelfogadást. Ahogy a bevezető sorokat olvastam, meghökkentem. Az futott át az agyamon, hogy miért kell ezt erősíteni az olvasókban. Akinek nincs testparája, az hazudik? Szerencsére a cikk végére Szentesi Éva meg Kormos Anett elsimították a bennem keletkezett emocionális kakát, hiszen elmondták, hogy ők jóban vannak magukkal.
A Kedves túlsúlyos lány! című cikk sem tett rám túl jó hatást, mivel valamiféle pokoljárásként ábrázolta a túlsúlyos létet.
Szerintem nem az, vagy legalábbis nem kell annak lennie. És egyszerűen azért sem vagyok hajlandó magamat hülyének nézni, mert most először az életemben tényleg jól vagyok úgy, ahogy vagyok!
Kép és szöveg: Glitter and Fat
