Én is emberből vagyok, érzek, változok, reagálok, s van, hogy csak csendben vagyok. Csendben, magamban, mert olykor jó a háttérben lenni, mint mikor ellenfényben fotózunk valakit, hogy a fény csak a körvonalaimat adja ki, más maradjon rejtve. Mert nem kell mindig látszani. Nem kell mindig beszélni.
Hiszem, hogy a csend az egyik legjobb önismereti eszköz. Olyan létfontosságú, mint az oxigén. Ha folytonos hangzavar van körülöttünk, bennünk, nem tudjuk magunkban a helyükre rakni az élményeket, az életünket.
Volt időszakom, mikor napokig ki sem mentem a lakásból. Nem azért, mert bármi problémám lett volna, hanem mert akkor arra a csendre volt szükségem.
Sokan félnek a csendtől, valaki még tévét, zenét is kapcsol, csak ne érezze, hogy egyedül van otthon, a munkahelyén, az autóban. Én szeretek időnként teljesen csendben lenni, minden külső hangzavart megszüntetni, s csak befelé figyelni. Na, ott bent aztán tuti találni hangokat, kérdéseket, előre lejátszott párbeszédeket, meg nem történt eseményeket, sőt valóra nem váltott álmokat is. Azt vajon hányan találunk, ha magunkban vagyunk? Hmmm…
Nekem egy ilyen csendemben dugta ki orrát, majd nézett velem farkasszemet az a vágyam, hogy újra színesen öltözzek. Akik sok feketét hordanak, tudják, milyen nagy belső munka felvenni színeket. Én évekkel ezelőtt olyan voltam, akár egy papagáj, aztán jöttek sorra a “sok vagy!” és hasonló megjegyzések, így szinte észrevétlenül besötétült a ruhatáram – ezzel is védtem magamat az ilyen beszólások lehetőségétől. Mert akkor úgy éltem meg, hogy ha sok vagyok, az nem jó, sőt akkor rossz jellem vagyok.
De ez nem így van, hisz van olyan, akinek pont így vagyok jó. Embere válogatja, s az, hogy kinek tetszünk vagy kinek nem, csak egy teszt az önismereti úton.
Minden ember a tükrünk, minden ember mutat valamit belőlünk, s ami megérint, rosszul érint minket, azzal van dolgunk, ott van munka magunkkal.
Korábban tudatosan hordtam feketét, hogy ne tűnjek ki, hogy ne legyek sok, feltűnő, zizgő, intenzív és még sorolhatnám. Persze amit csináltam – a fotózás, az írásaim – feltűnőek lettek, így is, úgy is megmutattam-megmutatom, mi van bennem, hogyan látok, ki vagyok, ezért pár hónapja nagyot léptem magam felé. Egy kis önvizsgálódást végeztem, egy kis tesztet, mi volt régen a blokkom, honnan ered ez, s lám, amint megbeszéltem a 10 évvel ezelőtti Jucival, hogy no para, máris bevásároltam színes ruhákat.
Újra azt tudom mutatni, ami itt bent is van. Ehhez le kellett tennem, el kellett engednem félelmeket, azt a félelmet, hogy megint azt jegyzi meg valaki, hogy sok vagyok, s azt a félelmet, hogy nekem megint hogy fog esni ez.
De hogy is eshetne? Sehogy. A megjegyzés nem rólam szól, hanem a másikról. Az ő világába nem férek bele, de az úgyis szűk lenne nekem. Akkor miért is bánnám, ha valakinek sok vagyok?
Huncut az emberi elme, mindig kitalál valamit, amire rájöhetünk, amin dolgozhatunk legbelül. Mindig lesznek újabb felfedezések, mindig lesznek utak, amik a fejlődésünket szolgálják, s rajta emberek, élmények – s ezek mind minket fejlesztenek. Kinek azt segíti, hogy merjen újra sok színt magára venni, kinek azt, hogy merjen nemet mondani, kinek azt, hogy merje vállalni a döntései következményeit, kinek azt, hogy merjen plus size-osan balettozni, s még sorolhatnám. A lényeg, hogy olykor jó a csend, kint is és bent is békét teremt, de nem utolsósorban még bölcsebbekké is tehet minket.
Pszt! Hallgasd csak! Hallod, mit mond a csend? Épp békét teremt.
