Megfelelni a közösségi média bugyrainak, csak a tökéleteset mutatni magadból, kizárólag a szépre, az esztétikusra koncentrálni – így épít számunkra egy ego-börtönt a közösségi média… (vagy nem)?
A Facebook-on vagy az Instagramon többnyire a tökéletes testek, makulátlanra retusált arcok és derűsen vigyorgó celebek tömkelege borul ránk. A hirdetésekben a „hogyan kerülj tökéletes formába” és a „fitt vacsora, hogy ne hízz el” című kampányok áldozatai leszünk.
Ismerős?
Nekem is az volt.
A Facebook-on sorban jöttek a fogyis csoportok ajánlói, sokatmondóan ringatták előttem a „csatlakozz te is” felhívásokat, emellett a bűntudatot keltő kaja-videókra csurgott a nyálam, miközben próbáltam elrágni azt a nyamvadt sárgarépa csíkot.
Ekkor jött az életembe az Insta.
Először nem igazán láttam hasznát, regisztráltam, de nem is nézegettem és nem is töltöttem fel semmit sem. Aztán gondoltam egy merészet.: ha már mások kísérleti “marketingnyula” vagyok, miért ne lennék a saját kísérletem alanya?!
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
Hát belekezdtem…
Beeírtam a keresőbe: „plus size”. Kaptam jónéhány találatot.
Megnéztem kik lájkolták a plus size hashtag-gel ellátott szereplő képét. Nagyjából egy összetartó közösséget fedeztem fel. Alig hittem a szememnek: olyan nők, akik támogatják egymást?! Ilyen létezik? Igen!
A kilók, amik eddig elszeparáltak a világtól és zsírtengerként óvtak a fájdalmas beszólásoktól, most hirtelen egy meleg, finom, bújós érzésbe burkoltak. Ezeken a fotókon olyan lányok vannak, akik büszkén vállalják a hurkákat, a párnácskákat és a tökéletlenségüket. Ez merőben új volt számomra.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
Bárki, akinek beszélni kezdtem erről a kísérletemről, kinevetett, vagy azt mondta: minek erősíteni azt, hogy jól vagy, ahogy vagy, amikor kövérnek lenni egészségtelen? És itt a földre kerültem. Egészségtelen volnék azért, mert van rajtam pár (na jó, jópár :D) kiló plusz? Néztem a csajokat az Instagramon és nem láttam egészségtelennek őket, ahogy magamat sem éreztem annak, viszont az emberekbe beleívódott az a szemlélet, hogy akinek nem lehet diót törni a tomporán, az bizony már-már haldoklik. Rengeteg béklyót dobtam le magamról ezekben az időkben és azon kaptam magam, hogy én, a vérbeli plus size lány is kőkemény ítéleteket formálok és magamat is belenyomorítom ezekbe. „Ó, ez a lány kövérebb, mint én, huhh; hogy állhat ki ilyen hurkákkal ilyen ruhákban?!; stb.”
Rengeteg falat romboltak le bennem ezek a lányok, úgy, hogy nem is tudtak róla és arról sem, hogy részt vettek a két éves kísérletemben.
Szép lassan érezni a változást.
Minél több, minél érdekesebb külsejű plus size modellt kezdtem el követni. Van, akinek citromsárga a haja, van, aki vállaltan leszbikus, van, aki cicivel éri el a célközönséget, és sokan meztelenséggel mutatják meg azt, hogy nem kell szégyellni akik vagyunk, legyen az bármilyen is.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
Sok-sok olyan már-már deviánsnak ható alkotással (ön-alkotással) találkoztam, amik megbotránkoztattak, míg egyre többet látva őket, kezdtem egyre elfogadóbb lenni velük kapcsolatban. Miért fontos ez? Mert, amikor elfogadjuk a világot magunk körül, úgy elkezdjük önmagunkat is elfogadni és egy idő után szeretni is – szerintem. Magam sem hittem először, aztán szépen lassan nem kezdtem el pózolni, vagy éppen pont elkezdtem pózolni a képeken. Régen az arcom elé tettem a kezem, hogy elbújhassak, most pedig vállalom a tokámat, vállalom a hasamat, vállalom, hogy plusz vagyok minden tekintetben, s mindezt széles vigyorral. Az egóm elbukott és kitört belőlem a lelkem, ami szintén plus size és már nem szégyellem…
