Minap a rokonokkal ebédeltem, és elhangzott egy érdekes kérdés a súlyomat illetően: “Te lefogyhatsz egyáltalán?”
Mert kéne. Ezt kaptam. Most két nap alatt – szombat és vasárnap – két ilyen kissé epés megjegyzést is bezsebelhettem szűk családi körömben.
Mit tehet ilyenkor az ember lánya: szomorkodik vagy megdöbben, visszaszól, csak ül csöndben vagy épp magasról leejti.
Na, nálam ez így szépen sorban történik. Mindig megfogadom, hogy beveszem azt a tudjátok milyen tablettát, de elég temperamentumos vagyok, gyors és tüzes, így valamit tennem kell.
A szomorkodás inkább döbbenet és értetlenkedés, hogy miért is kell a másik testsúlyát emlegetni, a visszaszólás, hááát, igyekszem finoman, hogy ezt miért kérdezte (általában ilyenkor meglepődnek), ezután csöndbe burkolózok, majd elfelejtem, vagy kiírom, kibeszélem, kiénekelem, kitáncolom magamból…
No de történt ma, hogy megkérdezték tőlem, ha fogynék, akkor is foglalkozhatnék-e veletek, plus size nőkkel. Mert hogy kellene azért úgy 5 kilót (ez is elhangzott). Mondom, hogy nem a testtömegemen múlik az, hogy szeretek-e valakikkel (veletek) foglalkozni vagy épp értek-e valamihez, hiszen egy nőgyógyász sem feltétlenül nő és a szemésznek sem feltétlenül tökéletes a látása és sorolhatnám, de nekem ez a jelenlegi állapotom oké. Így nézek ki. Ennyi.
Azért mégis kellene egy kicsit – hangzott a halk megjegyzés.
Kérdésem: vajon miért érzik úgy az emberek, hogy:
- bele kell szólniuk a másik életébe,
- érdekel az, amit mondanak,
- jó az, amit mondanak.
Érdekes. Mindenesetre ekkor jött az a bizonyos “le… tabletta” bevétele.
Azt hiszem, elgondolkodom azon, hogy kellene egy szótárt írni a “kedves” ismerősök, rokonok megjegyzéseire. Ezt mondta? Ezt mondd! – ez lesz a címe.
