Előfordul, hogy ilyenkor valami egyedire, magasztosra, soha meg nem ismétlődőre gondolunk, ha ezt halljuk a másik szájából, vagy ezt írja nekünk. A mindent elsöprő szerelemre, a boldogan éltek amíg meg nem haltak-ra, az egymásnak vagyunk teremtve érzésére.
Dolgunk van egymással, egy húron pendülünk, lélektársak, ikerlelkek vagyunk, bizonyára ismerős ez a kifejezés. És milyen jó is hinni azt, hogy végre megérkeztünk, hogy nem kell többé keresni, nem lesz több magányos este, révbe értünk, boldogan élhetünk ezután.
Hiszem, hogy minden ember okkal érkezik az életünkbe: hogy közösen megéljünk dolgokat, hogy tanuljunk és tanítsuk egymást. Együtt megyünk az úton egy darabon, van, aki marad, van, aki pedig tovább megy. Ez utóbbiról hajlamosak vagyunk elfeledkezni, amikor vonzalmat érzünk valaki iránt: nem biztos, hogy ő azért érkezett az életünkbe, hogy velünk maradjon, hogy az a dolgunk egymással, hogy bearanyozzuk egymás napjait.
És amikor elfeledkezünk erről, sokszor nem marad más, mint a hit és akkor maradunk mi magunk is. Nem csak akkor, amikor minden szép és jó, hanem akkor is, amikor nem az. Amikor már rég nem arról szól, mint amiről kéne, amikor a másik rosszul bánik velünk, amikor nem vagyunk jól, akkor is kapaszkodunk a hitbe, hogy dolgunk van egymással.
De ez a dolog nem feltétlenül a boldogan éltek amíg meg nem haltak.
Lehet, hogy az a dolog az, hogy rámutasson a másik, hogy sorozatban ugyanazt a hibát követem el, hogy még mindig alacsony az önbizalmam, hogy még mindig alácsúszok a másiknak, még mindig a kegyeit keresem, hogy még mindig eltűröm, hogy rosszul bánjanak velem.
Lehet, azt mutatja, hogy még mindig nem tudok nemet mondani, hogy még mindig nem vagyok elég határozott vagy, hogy pont ellenkezőleg, túl keménnyé váltam nőként.
Lehet, hogy azt mutatja, hogy még mindig becsukom a szemem, ha megcsalnak, hogy még mindig bármit meg lehet tenni velem.
Lehet, hogy azt mutatja, hogy igenis érdemlek jobbat és az nem ez a kapcsolat.
Ebben az esetben nem a boldog életért jött a másik, hanem hogy megmutassa, hogy úgy is lehetne, nekem is, de valaki mással, máshogy, másképp viselkedve, fejet felemelve, magamat fejlesztve.
Mert a hosszú távú boldog élethez a „dolgunk van egymással” érzése messze nem elég, annál több kell.
Kedves Olvasó, a Te életedbe is jött már a „dolgunk van egymással” ember? Mit éreztél akkor?
