David Mitchell ismét egy korokon és kontinenseken átívelő, epikus történetet alkotott, amely egyszerre sorsregény, metafizikai thriller és meditáció halandóságról és túlélésről.
Miután csúnyán összeveszik az anyjával, a tizenöt éves Holly Sykes dacosan otthagyja az otthonát. Nem szökni akar, csupán bebizonyítani, hogy ő már nem gyerek, ám a távolléte alatt súlyos tragédia éri a családját, ami hatással lesz Holly egész életére, a szeretteire…
…és azokra, akiket még nem is ismer. Egy cambridge-i egyetemista, aki vagyonért semmitől nem riad vissza; egy nyughatatlan újságíró, aki a család és a haditudósítás között vacillál; egy megkeseredett író, aki egyre távolabb sodródik a sikertől – az ő életük prizmáján keresztül rajzolódik ki Holly sorsa.
Ahogy telik az idő és elketyeg az élet, fény derül egy misztikus csoport létezésére, és egy egész élet látomásai és véletlenei értelmet nyernek egy szürreális, láthatatlan háborúban, amely a világunk peremén zajlik
„A kezemet az oltárkorlátra teszem. – Mi van, ha… ha van mennyország, de csak pillanatokra? Mint egy pohár víz egy forró napon, amikor szinte szomjan döglesz, vagy amikor valaki ok nélkül kedves veled, vagy… – Anya megolvasztott Mars szelettel keni meg a palacsintát; apa felrohan a bárból, csak hogy azt mondja, „Hunyd le a két szemed, álmodjál szépeket”; vagy Jacko és Sharon minden szülinapon azt éneklik a rendes szöveg helyett, hogy „Hot dog szupipapot”, és majdnem bepisilnek, pedig nem is vicces; és Brendan nekem adja a régi lemezjátszóját, nem az egyik haverjának. – Mondjuk, hogy a mennyország nem olyan, mint egy festmény, ami örökre csak ott lóg, hanem inkább mint… mint a legjobb dal, amit valaha írtak, de amiből csak részeket hallasz, amíg élsz, elhaladó autókból vagy… emeleti ablakokból, amikor eltévedsz…” (részlet a kötetből)
