Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de nekem egészen sokáig fejtörést okozott az öltözködés. Már évek óta kényelmesen ellubickolok a saját ízlésem szerint formált outfitek tengerében, de volt idő, amikor az a tipikus önmagát takargató, mackónacis, nyáron is hosszúnadrágban senyvedő, igencsak elégedetlen egyed voltam. Nem mondanám, hogy túl divatosan öltözködtem akkoriban, ami egyébként nem az ízlésem hiányának, hanem sokkal inkább a szégyellőségemnek volt betudható. Aztán 15 éves korom körül fordult a kocka: szép, csinos és vonzó akartam lenni, így elkezdtem ennek megfelelően öltözködni. A változás nem azonnal jött.
Igazából baromi hosszú folyamat eredménye az, hogy mostanra megtaláltam a saját stílusom, hogy végre elkezdtem kísérletezni az öltözködésemben, és hogy ma már nem úgy állok egy-egy új ruhához, hogy „á, úgyse lesz jó rám, ha meg igen, akkor se fog jól állni”. Magammal és másokkal is meg kellett küzdenem azért, hogy magabiztosan, a saját ízlésemnek és a saját erkölcsi normáimnak megfelelően tudjak öltözködni.
Magammal azért kellett harcolnom, mert annyiszor hallottam, hogy rejtegetnem kell magam, hogy egy idő után csont nélkül benyeltem ezt a kritikát, és valahogy része lett a gondolatvilágomnak. Másokkal pedig azért, mert bizony a környezetem rossz- és jóindulatból is igyekezett korlátokat állítani elém.
Van egy elég meghatározó élményem. Olyan 13 éves voltam, amikor megláttam egy csodaszép, barna kordbársony szoknyát egy üzlet kirakatában. (Megjegyzem, hogy a történet óta igen sokat fordult velem a világ, mert ma már véletlenül sem mondanám egy kordbársony ruhadarabra, hogy csodaszép, de legyen most az akkori ízlésficamom megbocsátható bűn.) Elvarázsolt az a szoknya, olyannyira, hogy szakítottam az akkori szégyellőségemmel, bementem a boltba, és a lehető legdiszkrétebben – mintha csak óvszert vásárolnék – megkérdeztem, hogy van-e a méretemben. Igazából nem volt, de a cserfes eladó rábeszélt, hogy próbáljam fel a legnagyobb méretet.
Felpróbáltam, és amit a tükörben láttam, döbbenetes volt. Úgy néztem ki, mint egy darab szétrobbanni készülő májas hurka. Az eladó félrerántotta a függönyt, hogy megnézze a rajtam a szoknyát, én meg ott álltam szégyenkezve a “hurkaruhámban”, miközben a boltban ott ácsorgott az általam legjobban utált osztálytársam édesanyja. Lebuktam! Vagy legalábbis úgy éreztem magam. Lógó orral baktattam haza, és csak reménykedtem benne, hogy másnap ez nem lesz téma a suliban. Persze nem volt ekkora szerencsém. Másnap az osztálytársam röhögve azzal fogadott: „Hallom, felpróbáltál egy szoknyát. Tudhatnád, hogy neked ezek a dolgok úgyse állnak jól!”
Sokáig engedtem, hogy az ilyen és ehhez hasonló sztereotípiák, vagy például a családom csúfolódástól való féltése befolyásolja az öltözködésem, de szerencsére egy ponton megálljt parancsoltam a félelmeimnek, és ekkor bontakoztam ki igazán emberként és nőként is. Azóta pedig szenvedélyesen szeretek öltözködni, és valószínűleg jól is csinálhatok valamit, mert a jólöltözöttségem felett gyakorlatilag senki nem tud elsiklani.
Miért írtam le mindezt?
Nemrég olvastam egy blogger lánytól egy bejegyzést, amelyben a saját határait feszegető ruhadarabokat – például egy úgynevezett naked dresst, vagyis egy „pucér ruhát” – próbált fel. A vélemények igen eltérőek voltak a szettekkel kapcsolatban. Néhányan dicsérték a plus size bloggert a merészségéért, mások viszont arra intették, hogy öltözzön már végre a méreteinek megfelelően. A kedvenc hozzászólásom a cikk címét inspiráló „csak azért, mert van a méretedben, még nem biztos, hogy viselned kellene” volt. Tudjátok, az a helyzet, hogy nekem sem tetszettek a blogger összeállításai, a pucér ruha meg egyenesen kiverte nálam a biztosítékot, mert egyszerűen nem tudtam elképzelni, hogy miért akarna valaki egy fürdőruhaszerű cuccra ráhúzni egy totál átlátszó ruhát, hogy aztán abban flangáljon az utcán. De attól még, hogy egy viselet nem az én stílusom vagy magamon nem tudnám elképzelni, másnak joga van hordani. A blogger magabiztos, boldog mosolya abszolút azt bizonyította, hogy ő elégedett magával és a pucér rucijával, és innentől kezdve éreztem azt, hogy nekem nincs okom kritizálni. Meg hát eszembe jutott egy pillanatra a hurkaruha is, meg az, hogy milyen jó lett volna, ha annak idején engem sem szól meg senki azért, mert fel mertem próbálni egy mások által „nem nekem szánt” ruhadarabot.
Kép és szöveg: Glitter and Fat
