Hétfő reggel hat, csörög az ébresztő a telefonomon. Legszívesebben aludnék még tovább (úgy minimum 10-ig), de nem lehet, munka van, óvoda van, ki az ágyból, kisanyám!!! Megyek, felkeltem méhem egyetlen gyümölcsét, aki ezúttal nem jó reggelt puszival, hanem egy jó durva köhögéssel köszönt. Na csúcs, ebből sem lesz óvoda… Még szerencse, hogy pont olyan munkáim vannak, amiket gyerekkel a háttérben képtelenség elvégezni, de sebaj, akkor tervezzünk újra…
Tudjátok, néha annyira unom már ezt a folyamatos újratervezést. Így, szinte mániákus tervezőként nekem ez nagyon nehéz, de már kezdem megszokni. Ezt a legutóbbi betegség mizériát is már leginkább egy legyintéssel kísért rezignált arckifejezéssel letudtam. De nem volt ez mindig így.
Igazából az a legnagyobb baj, hogy aki nincs benne, nem tudja, hogy ez milyen. Egyedülállóként megküzdeni vele, hogy mindent egyedül kell(ene) megoldanod, azért elég nagy kihívás. Mert ha te magad beteg vagy például, akkor na bumm… Otthon maradsz, aztán maximum az ágyból megcsinálod a dolgodat (mármint ha olyan szerencsés vagy, hogy otthonról is tudsz dolgozni, a többi munkakör meg még nagyobb szívás). De ha a gyereked beteg, akkor ezt nem tudod megcsinálni. És akkor lefut a fejedben a lista, hogy ki tud rá vigyázni, akár csak pár órát. Kreálsz gyorsan minimum három tervet, hogy akkor mégis hogyan fogod megoldani az életeteket, egyik csak bejön…
Aztán ott az énidő kérdése. Akinek nincsen támogató családja és/vagy barátai, én komolyan mondom, nem tudom, hogy oldja meg, hogy néha tudjon magával is foglalkozni. Ja igen, most erre felhördül a társaság egyik fele, hogy „Minek szült az ilyen, miért nem örül a kicsi kincsének és marad inkább otthon a seggén?” Hát azért, drágám, mert ha nincs miből, akkor nem tudok adni a gyerekemnek, és ez hatványozottan igaz az energiára és a boldogságra. Már pedig ehhez az kell, hogy egy anya/apa időnként töltődjön is. A károgók másik fele meg azzal jön, hogy hívjak bébiszittert. Aha, és azt tudod, mennyibe kerül? Minimum 2000 huf/óra. Ha teszem azt, el szeretnék menni a barátaimmal találkozni mondjuk este héttől éjfélig, az 10.000 forint. És akkor egyetlen estéről beszélünk – van még kérdés?
Meg igazából nekem ezzel a szívesség kéréssel is bajom van néha. Nem szeretném, hogy a szeretteim úgy érezzék, hogy kihasználom őket. Persze tudom, hogy szívesen segítenek, de azért a határvonalat megtalálni elég nehéz, hogy mindenkinél egyenlően legyenek kb. elosztva a ”feladatok”.
Szóval akárhányszor ezen gondolkodom, hogy mégis mi a fenét csinálok, vagy hogy hogy is csinálom ezt az egészet, minden egyes alkalommal arra jutok, hogy basszus, hősök vagyunk! Igenis, mi, egyedülálló szülők, mindannyian hősök vagyunk! Mert annyi mindent kell egyszerre kézben tartani és menedzselni, hogy aki nincsen benne, annak erről konkrétan – szépíthetjük, de nincs értelme – fingja nincs.
PS: És itt szeretném megragadni az alkalmat, hogy köszönetet mondjak a családomnak és a barátaimnak, ugyanis nélkülük valószínűleg nem sikerülne megőriznem sem a saját, sem a gyermekem mentális és lelki egészségét.
