A férjemmel együtt járunk a konditerembe. Van abban valami egészen különleges, ha az ember párban végzi ezt a tevékenységet.
Ha közösen űzünk egy hobbit vagy sportot, akkor mindig felfedezhetünk valami újat önmagunkban és a másikban is. A közös fizikai tevékenység egészen nagyot tud kihozni belőlünk, a kapcsolatból. Összehangolt munka, még akkor is, ha a másik a terem másik végében edz. Az, ahogy látjuk, ahogy a másik fizikailag leküzdi magát, bizsergető hatást is tud kelteni.
Amikor edzés után mindkettőnknek fáj, akkor pedig gyakorolhatjuk a toleranciát. Sőt, ha ő lábnapozik, én pedig hátazom, akkor a tolerancia olyan küszöbét ugorhatjuk át, amiről nem is gondoltuk volna, hogy megvan bennünk. Egy közös kávéfőzés az edzések után például nagy kihívásokat szokott tartogatni. Aki lábazott, az ülve tölti meg a kávéfőzőt, aki hátazott-vállazott, az meg nem tudja levenni a polcról a kávétartót. Lányom szerint aki nem tud kávét főzni, az még nem számít embernek. Bevonva az akcióba a gyereket – akit már egyre több mindenre megtanítunk, főleg a kávéfőzésre -, végül sikerrel járunk.
Egy biztos: a vidámság és a röhögés garantált minden esetre.
