Y generációs fiatal vagyok. Nem mondom, hogy a szakértője lennék a korosztályomnak, hiszen nem vagyok pszichológus és nem is olvastam még utána alaposan a témának, de egyvalamiben biztos vagyok az Y generációval kapcsolatban. Mégpedig abban, hogy igazi útkeresők vagyunk. Ezt látom a környezetemben, és ezt élem meg én is nap mint nap. Furcsa ez. Itt állok 26 évesen, és még nem tudom, mi lesz velem. Csak azt tudom, hogy szeretnék boldog lenni. A boldogságot kutatom, annak a nyomában járok, néha pedig egyenesen loholok utána.
Nem mindig volt ez így. Nemrég még nem voltam ennyire bizonytalan, de az elmúlt pár hónapban teljesen felborult az a kép, amit gondosan felépítettem magamnak. Eljött az ideje az újrakezdésnek! Új munka, új város és a múlttól való elszakadás. Ezt a három témát fogom felölelni ennek a cikksorozatnak a keretében.
Csapjunk is a lovak közé! Az első történetem az új és még egy hetet sem megélt munkahelyemmel kezdem. Három évig a saját vállalkozásomban dolgoztam, amit néhány egyetemi csoporttársammal alapítottunk. Imádtam a munkám! A saját főnököm voltam. Persze a nagy önállóság rengeteg felelősséggel is járt, hiszen mindent magunknak kellett megoldanunk az ügyfélszerzéstől a projektek ütemezésén és kivitelezésén át egészen az adminisztrációig. Senki nem mondta meg, mit és hogyan csináljunk, és nem volt biztonsági háló. Izgalmas volt, de egy idő után rájöttem, hogy le kell zárnom az életemnek ezt az időszakát. Vállalkozni nem könnyű! A bevétel sokszor olyan, mint a kutya vacsorája. Ha van ügyfél, és az ügyfél fizetni is hajlandó, meg képes, akkor van bevétel, ha viszont ezek közül valami hiányzik, akkor hoppon marad az ember. Elfáradtam! Biztosra akartam menni egy olyan munkahellyel, ahol minden hónapban tudom, mennyi pénzt fogok kapni. Ezért váltottam.
Először úgy tűnt, hogy ez könnyen megy majd. Még az államvizsgám előtt állásajánlatot kaptam egy marketingügynökségtől. Megállapodtunk, hogy amint végzek az egyetemen, elkezdjük a közös munkát. Igazság szerint voltak fenntartásaim. Már elsőre se volt valami szimpatikus a főnök, a második találkozásnál pedig már biztos voltam benne, hogy nem lesz nekem jó azon a helyen.
Viszont mindenki úgy örült a környezetemben, hogy ilyen könnyen kaptam munkát! Nem akartam csalódást okozni azzal, hogy kihátrálok a szituációból, ezért erőt vettem magamon, és minden optimizmusomat összeszedve beálltam dolgozni.
Rövid időn belül kiderült, hogy igazam volt. Most nem fogok egy bűnlajstrommal előállni, ami miatt úgy döntöttem, hogy távozok, felesleges lenne. A lényeg az, hogy rettenetesen éreztem magam. Nagy volt a nyomás, szinte elviselhetetlen, olyan munkát végeztem, amiben nem leltem örömömet, nem tudtam kihasználni a szaktudásom, valamint az idő hiányában arra sem volt lehetőségem, hogy minőségi produktumot adjak ki a kezem közül. Nem tudtam enni, hasfogót szedtem, de így is egyfolytában görcsölt a hasam, száradt a szám, állandóan idegesen pislogtam az órára, miközben a határidők zakatoltak a fejemben, és kínomban kényszeresen dobogtam a lábammal.
Rá kellett jönnöm, hogy ez a munka nem nekem való. Fájdalmas felismerés volt, hiszen ez azzal járt együtt, hogy a „kudarcomat” beismerve fel kellett mondanom. A főnökömmel lefolytattam életem egyik legkellemetlenebb beszélgetését, majd újdonsült munkanélküliként távoztam a cégtől.
Ezután néhány nehéz hét következett. Az ismerőseim kérdezősködtek, milyen az új munkám, nekem pedig el kellett mondanom, hogy igen hamar felmondtam. Volt, aki megértette, de szép számmal akadtak, akik értetlenül bámultak rám. Ki az, aki a mai munkaerő-piaci helyzet mellett válogathat az állások között? Ki az, aki csak úgy eldobja a biztosat? Egy idő után már én is elbizonytalanodtam, hogy helyesen döntöttem-e. Vagyis igazából nem kellett hozzá sok idő, hogy bizonytalan legyek, mert kb. a felmondásom után egy héttel már néha a falba tudtam volna verni a fejemet: „Hogy én mekkora hülye vagyok!” „Úristen, munkanélküli lettem!” „Mi lesz most velem?” Egy halk, mégis határozott hang viszont folyamatosan azzal nyugtatott, hogy jó döntést hoztam. Magamért meg kellett tennem ezt a kissé megalázó lépést. Mert ott sosem lehettem volna boldog. Nem kaptam volna meg azt a szakmai megbecsülést, amit megérdemlek, és igenis lesz jobb lehetőségem.
Három hét múlva az élet igazolt. Kerestem a munkát, de választ sehonnan nem kaptam, viszont egy véletlen révén nagyszerű lehetőségem adódott. Megismerkedtem egy hölggyel, aki azonnal meglátta bennem a lehetőséget, és a találkozásunk másnapján munkát ajánlott. Egy városmarketinggel foglalkozó cégnél kezdtem dolgozni. Ez pedig számomra felért egy álommal, mert mindig is nagyon érdekelt ez a terület, többek között a szakdolgozatomat is erről írtam. És most ezt csinálom! Azzal foglalkozom, ami érdekel, mert meg mertem tenni egy nehéz lépést magamért, és nem a környezetem elvárásainak próbáltam megfelelni!
Pálóczi Bogi
Kép és szöveg: Glitter and Fat
