Mikor szomorú vagy, miért vagy az? S miért vagy boldog? Mi ér ilyenkor? Mi alapján döntesz? Hagyod, hogy az emlékeid alakítsák ki a reakcióidat, vagy adsz időt magadnak, és mérlegelsz, mit is érzel, mi is hat rád, s hogyan?
Adsz esélyt annak, hogy egy-egy hasonló szituációt másképp reagálj le?
Kipróbáltam egyszer, hogy nem a rossz beidegződéseim szerint reagáltam le egy konfliktust. Nem engedtem, hogy a fájó emlékeim irányítsanak, hogy vitázzak a párommal olyanon, amit valójában nem is ő tett, csak felhozott a mélyből egy emléket, és én aszerint akartam volna lereagálni, formálni a történéseket.
Abban a pillanatban, mikor már nyitottam a számat, elkaptam ezt a rossz emléket, nyakon csíptem ezt a rossz beidegződést, és rájöttem, nem annak az embernek mondanám, aki a fájdalmat okozta a múltban, hanem annak, aki az emlék gombját csak megnyomta.
Csak hallgattam és vizsgáltam ott abban pillanatban magamat és őt.
Láttam magunkat kívülről. Egy másodperc alatt felülíródott a rossz emlék, szinte eltűnt, hiszen mit is keresne köztünk a múlt, a 15 évvel ezelőtti énem és az akkori kapcsolatom? Mi nem azok vagyunk, mi mások vagyunk.
Teljesen mások. Miért kiabálnék vele, ha nem is ő tette?
Azóta, ha valamit csípőből lereagálnék, inkább megvizsgálom: ezt a múltban mondanám, vagy most?
Nem könnyű mindig felülemelkednünk magunkon. Van, hogy egy-egy szituáció után sikerül, s nem az adott pillanatban, de még akkor is megéri!
És ez akkor is egy jó megoldás önmagunk megismerése érdekében, mikor a tükör előtt húzzuk a szánkat arra, aki visszanéz ránk.
Miért is húzod a szádat? Miért is bántod magadat? Milyennek látod a testedet? Mit mondasz magadról?
És vajon te mondod mindazt, vagy a környezetedtől kapott megjegyzések visszhangját hallod csak?
