“Nem mindegy, hogy biztanak-e, hogy képes vagyok rá, vagy éveken keresztül sértegetnek”

Plus Size magazin, Önbizalom rovat

Csillát a családján belül is sok piszkálás érte a súlya miatt. Ő azonban úgy döntött, nem akarja az édesanyja példáját követni.

Az én történetem egész kislánykoromra nyúlik vissza. Tisztán emlékszem, még óvodás voltam, amikor elkezdtem kicsit másnak érezni magam a többi gyereknél a magasságom miatt. Már akkor én voltam a legmagasabb az egész csoportban és ez már akkor nagyon zavart. Miután elkezdtem a sulit, lett egy kis pocakom, de éppen egy pici, tipikus “gyerekpocak”, édesapám elkezdett piszkálni vele… és ez így folytatódott évről évre, közben pedig nem nagyon, de jöttek rám a kilócskák.

Tudni kell rólam, hogy soha életemben nem voltam vékony, masszív alkat voltam és vagyok a mai napig, ehhez még hozzátett a magasságom (177cm). Szóval nem túlzok, ha azt mondom, hogy 11 éves korom óta abban a tudatban vagyok, hogy kövér vagyok. Gyerek fejjel nem tudtam felmérni azt, hogy mennyire valós ez a rögeszmém, én csak egyszerűen az osztálytársaimhoz képest nagydarabnak éreztem magam.

Elég korán kialakult nálam egy kissebbrendűségi komplexus, nem igazán voltak barátaim, állanóan bő ruhákat hordtam, magamba fordultam… utáltam és lenéztem magam… mindezt 14 évesen a környezetem, az osztálytársaim csúfolkodása és legfőképpen apám miatt.

Aztán jött egy nyár, ami alatt több mint 10 kilót fogytam teljesen akaratlanul, nekem fel sem tűnt, csak mások mind mondogatták, de én nem foglalkoztam vele, akkor is dagadtnak és rondának éreztem magam.

Majd elkedőtött a 9. osztály, új emberek, új környezet. Egyre jobban éreztem magam, nem piszkált senki a súlyommal, se más dolkokkal kapcsolatban, megnyíltam, lettek barátaim, úgy éreztem, hogy végre van életem. A fiúk is felfigyeltek rám, ami nekem nagyon tetszett, mert előtte nem volt hasonlóban részem. Azonban rá másfél évre elkezdtek visszajönni a kilók… nem tudom, mitől, soha nem diétáztam, mert nem tudtam sanyargatni magam. Végül 11. osztály kezdetére ugyanabban a súlyban voltam, mint általános suli utolsó évében, de már nem zavart annyira. Valamilyen szinten megerősödtem, és megszerettem magam. Rájöttem, hogy ha elfogaom magam, akkor az nagyonban befolyásolja a kisugárzásomat, amivel nem volt baj. Természetesen titokban mindig arra vágyam, hogy szép vékony legyek, olyan, aki bátran vetkőzik bikinire és nem takargatja magát.

Ez idő alatt nem maradtak el a beszólogatások, a “jó tanácsok” stb., a suliban, az utcán, néha-néha kaptam kritikát. Apum sem állt le a beszólogatással, folyton csak azt hajtogatta, hogy sportoljak, hogy ne egyek ezt meg azt, taszítóan nézek ki és, hogy hiába van szép arcom, a tesem mindent elront… Volt, hogy nem foglalkoztam vele, mert még igyis viszonylag sok pasinak tetszettem, de valamilyen szinten mindig egy kis sebet ejtett a lelkemen, még ha nem is tulajdonitottam neki jelentőséget… egy kicsit talán igazat is adtam neki. Telt az idő, eközben édesanyám 30 kilót fogyott, ami tényleg nagy dolog. Ő is testesebb nő volt mindig, az ő alkatát örököltem, könnyen felszaladnak ránk a kilók. Miután megszülettünk, nagyon elhagyta magát és meghízott, emiatt nagyon magába zárkózott. Apum őt is nagyon sokat bántotta, sokszor már inkább csúfolkodásnak tűntek a szavai, mintsem segíteni akarásnak. Viszont anyum megelégelte ezt több mint 15 év után, és lefogyott, és viszonylag jól tartja is magát lassan több, mint 2 és fél éve.

Időközben, tavaly nyáron a barátommal kimentünk Görögországba dolgozni. Én közel 4 hónapot töltöttem ott. Szokásomhoz híven ott sem vetettem meg az ételt, mindent ettem, ami csak jólesett, féltem is, hogy még jobban meghízok, de szerencsére nem így történt, sőt 4 kilót fogytam. Mikor végre hazaértem, nagy boldogan mentem, hogy adjam át apumnak a különleges görög bort, mert tudtam, hogy azokat gyűjti, az első mondata hozzám az volt, hogy “hát te nem fogytál!”… mondanom sem kell, lefagytam és csak álltam, pedig mindig vissza szoktam szólni valamit az ilyen beszólásokra, de erre nem tudtam… nem erre számítottam, főleg nem az apámtól úgy, hogy 4 hónapja nem látott… majd besiettem a szobába, hogy ne lássák, hogy a bőgés kerülget. Viszont ezek után elkezdtek újra felszaladni a kilók… és röpke 1 éve alatt 15 kilót híztam. Ennek miden bizonnyal lelki okai vannak, ugyanis az elmúlt 1 évem nem volt túl fényes. Mindezeket az is tetőzte, hogy apumtól minden héten hallgathattam a prédikációt arról, hogy dagadt vagyok… amire végképp nem számítottam, hogy anyum is elkedzett mindenhova hívogatni sportolni, amiket én nem bírok, nem bírom tüdővel az ilyen ugri-bugri sportokat.

A múlt héten, apum egyik monológja után bánatomban elővettem pár régi fotóalbumot, és miközben nézegettem a képeket, ideges lettem. NEM VOLTAM KÖVÉR!!! normális alkatú gyerek voltam… és csak mert nem voltam apám és az osztálytársaim szemében az az ideális “gebe”, abban a hitben nőttem fel, hogy ronda és kövér vagyok. 14 éves korom óta duci vagyok, nem tagadom, de akkor sem kövér! és ezt nevelni bele egy gyerkbe az egyik legrosszabb dolog, amit egy szülő tehet. Tudom, hogy most ez az állapotom nem jó nekem, nem érzem jól magam a bőrömben. Igen! le szeretnék fogyni, szeretnék szuper szexi modelltestet, de nem rángatom magam hiú ábrándokba. Szeretném jól érezni magam a bőrömben, és nem azért akarok fogyni, mert apum, anyum vagy a szomszéd néni szerint el vagyok hízva. Tudom, hogy a jót akarják, de nem mindegy, hogy tanácsot adnak és biztanak, hogy képes vagyok rá, vagy éveken keresztül sértegetnek, leromboloják a maradék öbizalmam, és rám erőltetik a saját ideáljukat. Őket jobban zavarja a súlyom, mint engem… de kérdem én, miért? nem nekik kell cipelniük, sőt annak a sokévi bántásnak a súlyát is nekem kell cipelnem, nem nekik! Ahogy apum mondaná, példát vehetnék anyumról, hogy 40 évesen ennyit fogyott, amivel egyetértek, de azzal viszont nem, hogy most annyira fél, hogy visszahízza a leadott kilóit, hogy alig mer enni, sőt sokszor inkább nem is eszik, mert reggel kicsit többet evett, mint szokott… NEM! ez nem normális szerintem.

Mindenki döntse el, hogy mit akar, és mérgelelje, hogy mi jó neki és mi nem, ne mások határozzanak meg minket, és főleg ne mások miatt változzunk meg. És amit még fontosnak tartok, vigyázzunk, hogy kit milyen kritikával illetünk, mert lehet, hogy azt egy életen át magával hordozza, ahogyan én is mindig elégedetelen leszek apum miatt, és bár tudom, hogy jót akart, de haragudni fogok rá mindig,​ amiért gyerekként ezt nevelte belém.

Az Én életem, az Én testem, az Én döntésem, nem a más dolga!

Csilla

Te is írd meg nekünk a történetedet! A címünk: info@plus-size.hu.

  • 0
  • Nyomtatom