Dagi lányból edzőtermi királylány…

Plus Size magazin, Fitt Plus rovat

Világéletemben kerültem a tornatermeket és a valamirevaló testmozgást. Valahogy soha nem éreztem arra komolyabb indíttatást, hogy ahova el lehet jutni autóval, oda gyalog menjek. Főiskolás koromig maximum bicajoztam, de azt sem óriási távon.

21 évesen belekerültem egy kövérségi spirálba, ami szép lassan körém tekeredett, és gyökeret eresztett alám olyan mélyen, hogy még véletlenül se tudjak tőle szabadulni. Rengeteget sírtam azért, mert hatalmába kerített a kényszeres evés, a külsőm pedig a saját nemtörődömségem miatt már inkább a szörnyetegre emlékeztetett, mint a tökélyre varázsolt szépségre.

Zabálásszeánszokat, végeláthatatlan lakomákat csaptam, és közben hollywoodi tehetséggel színészkedtem végig 11,5 évet. A felszín, amit a világ látott, egy erős és vidám dagi lány vígjátéka volt, miközben otthon a saját szappanoperám szenvedő főhősnője voltam minden egyes, magányosan eltöltött vacsoraestemen.

A könnycseppek pedig soha nem fogytak el. Kövéren nem tudtam meglelni a valós örömöket, mert önmagam utálata lehetetlenné tette. Saját magam rabja voltam, és csak egy kulcsot adtam át a lakathoz, azt is az ételnek.

Dagi lányként minden örömforrást hanyagoltam, elzártam magam az élettől. Egyvalaminek hódoltam csupán: énekeltem. Minden érzést, minden fájdalmat, minden ábrándot kiénekeltem a négy fal között. Egyszer egy tehetségkutató élő felvételén nézőként szemléltem a fellépőket, akik megvalósították azokat a vágyálmokat, amiket én is dédelgettem. Ott ültem a vakító reflektorok fényében, és azt éreztem, hogy a vakító fény melege arra sarkall, hogy lássam az életet magam körül, és másszak ki a bezárt világomból. Nekem is vannak álmaim, én is több millió ember előtt szeretnék egyszer valami nagyot alkotni, ami értelmet ad annak, hogy megszülettem.

Szembenéztem tehát a tükörben látható torz testtel, és az akkor még cseppet sem kimagasló önbizalmammal úgy döntöttem, hogy adok magamnak egy utolsó esélyt. Megérdemlem, hogy tiszteljem az ábrándjaimat, és ezért csak én tehetek meg lépéseket.

Szinte fájt meghozni a legelső elhatározást, hogy edzeni kezdek, és kövér lányként belepréselem magam a fitneszterem dübörgő lüktetésébe. Számítottam rá, hogy annyira idegen és rémisztő lesz látni magamat a szép testek és izzadó akaratok között, hogy menekülni támad majd kedvem, hiszen az étel mindig hazavár. A terem egy vas játszótér volt számomra, ahol ügyetlenkedve építettem az én kis álmodozó testképemet a tükörben. Piszok nehéz a legkisebb súlyt is olyan szabályosan és hatékonyan elmozdítani, hogy azt ne nevessék ki mások – gondoltam. Minden egyes mozdulat megterhelő volt, miközben meg kellett küzdenem a leginkább félelmet keltő és ijesztő fájdalommal, hogy mások is szembesülnek a dagi testemmel és a bennük felötlő kérdéssel, hogyan jutottam el idáig. Hogyan történt az, hogy egy hattyúból rút kiskacsa lettem, s ismertem az összes ételfutár cég szórólapját? Hogyan tudtam megállás nélkül váltogatni a sós és édes ízek egymás utáni kóstolgatását? Hogyan hagytam ennyi éven át eluralkodni magamon a kövérségi depressziót? Olyan ez visszagondolva, mintha a kedvenc filmem reklámszünetében elkapcsoltam volna egy másik csatornára, és csak a film végén vettem volna észre, hogy lemaradtam az egészről. Pont így nem látom értelmét az utóbbi 11,5 évemnek, mert a kedvenc sorozataimon, az ételek okozta jóllakottságon és az általam megálmodott utazásaimon túl valós örömforrások nem értek. Beültem egy mozifilmre, végignéztem a kálváriámat tétlenül és közben végig zabáltam életem értelmetlen időszakát. Az étel házastársa voltam, szerelmünknek viszont sosem született gyümölcse, hiszen ebben a kapcsolatban mindvégig megalkuvó voltam.

Most evés helyett életem puzzle-ját próbálom összerakni, és építgetem a testem izmait.

És ma megtörtént az, ami az elmúlt 12 évben egyszer sem: nem volt rajtam hosszú ujjú ruha. Ujjatlan felsőben léptem a fitneszterem előterébe, nem szorongva azon, hogy karjaim feszessé igazítására majd orvos is kell egyszer. Nem szégyelltem a változó testemet. Ismerem az összes gép működését, a súlyzók rám gyakorolt hatását, a tűrőképességemet, a kedvelt és kevésbé kellemes gyakorlatok helyes végrehajtását. Ezzel a tudattal álltam fel ma az utolsó gyakorlat után, majd előrehajolva egy izzadságcsepp hullott a cipőmre. Beleremegtem. A könnyek csorogtak így fél éve az arcomon, fájdalmasan.

Minden mély levegővétel, ami segít újra normális tartományba terelni a pulzusomat, azért emeli a mellkasomat, mert kövérségem szappanoperája lassan véget ér. Elénekelem saját színpadomon azt a dalt, aminek kottája végre nem sír, hanem kacag önfeledten. Ma ugyanis felhívtak a fitnesziskolából, és elfogadták a jelentkezésemet az általam választott, egymást követő képzésekre. Ez a telefonhívás volt az utóbbi 12 évem legjelentősebb „énpillanata”, mert az egykori dagi lány olyan álomszekérre ült fel, ami nehezített macskaköves úton robog a cél felé, de torka szakadtából énekel közben. 37 kilót fogytam eddig. Én leszek a legsúlyosabb tanuló, és sokkal többet kell fejlődnöm a többiekhez képest. De én most színesre festem életem eddigi szürke kifestőkönyvének lapjait. Én, a dagi lány.

Forrás: Duci Dívány

  • 1
  • Nyomtatom