“Vitiligóval is merek önmagam lenni”

Erdős Juci, Önbizalom rovat

Nyáron, egy csoportfotózáson találkoztam a vitiligós Brigivel. Már akkor feltűnt, hogy ez a fiatal lány sugárzik a boldogságtól, így elhatároztam: megkeresem, hogy lefotózhassam, és hogy elmesélje, miként fogadta el önmagát így, ahogy van. Erdős Juci interjúja.

JUCI: Sokan nem tudják, hogy miért alakul ki ez a bőrelváltozás. Nálad hogyan vették észre, és mikor?

BRIGI: Észrevenni elég egyszerű volt szerintem – kopik a gyerek! Nagyon kicsi voltam, 2-3 éves, gondolom, valahogy így történt. A kialakulásról megoszlanak a vélemények. Mivel nem fájdalmas, életet veszélyeztető betegségről van szó (sőt sokan nem is betegségnek veszik, én se úgy gondolok rá), nem ez az elsődleges kutatási terület a bőrgyógyászatban. Alapvetően két elmélet van. Az egyik, hogy hormonális eredetű, a másik, hogy autoimmun betegség. Mivel van másik hormonális problémám, inkább az tűnik logikusnak, de nem nagyon ástam bele magam a témába, mivel szerintem a legnagyobb hiba a betegségtudat kialakítása. Ezért is vagyok hálás, hogy kiskoromban nem rángattak a szüleim orvostól orvosig. Voltak olyan osztálytársaim – más típusú betegséggel persze –, akik önállótlan, törékeny, pánikolós fiatal felnőttek lettek a túlféltés miatt. Most, hogy az interneten minden információ elérhető, szerintem tájékozottabbak az emberek, és a médiában is szerepelnek vitiligós emberek, modellek, zenészek… Tényleg, maga a szó is ismert lett, már nem kell körbeírnom, hogy bőrfestékhiány.

_mg_0886-l_fotor

JUCI: Volt, hogy el akartad fedni a testedet, csak ne vegyék észre, milyen vagy?

BRIGI: Volt egy beforduló, lázadó korszakom kamaszkoromban, a vámpíros, gót stílus volt az ideálom. Tetőtől talpig feketében jártam, csipkével, neccel, piros csíkos harisnyával, feketére mázolt hajjal, brutál sminkkel. Most már belegondolni is rossz. Örültem, hogy nem látszanak a foltjaim, bár kimondottan a rejtőzködés nem volt célom.

JUCI: Egyetemi éveidre Budapestre költöztél Pécsről. Segített az önelfogadásban valami plusz?

BRIGI: Kinyílt a világ, teljesen új közegbe kerültem, imádom ezt a várost! Amit először észrevettem, az az, hogy itt lehetek bárki, nézhetek ki akárhogy, nem bámulnak meg. Annyiféle embert láttam az utcákon és a tömegközlekedésben, minden féle bőrszínt, stílust, öltözéket. A nagyvárosokban mindenki egyszerre lehet egyedi, és mégis be tud olvadni. Azt hiszem, ez a személyes stílusomra is hatással volt.

Ha például hazautazom Pécsre, megnéznek az utcán.

De szerintem nem is a foltjaimat nézik, inkább az alkatomat, meg hogy ki vagyok sminkelve, hogy merek így is önmagam lenni.

Ott ez valamiért nem működik.

Az önelfogadással nem volt igazából problémám. Mivel így nőttem fel, nem egy megváltozott testképet kellett feldolgoznom, ezt nagyon nagy szerencsének tartom. Azért egy picit mindig ott volt bennem, hogy mi lesz, ha lebarnulok, és feltűnőbbek lesznek a foltok, de elég hamar rájöttem, hogy nem számít.

Volt egy érdekes kapcsolatom, ami sokat hozzátett ahhoz, aki most vagyok. Ő volt az első, aki nőnek nézett, akinek nem “csaj” voltam, vagy rosszabb esetben “a dagadt csaj”, hanem Nő. Sokkal idősebb volt nálam, és olyan körökben mozgott, amiről egy bölcsészlány csak álmodik. Persze hamar vége lett a dolognak, és az is benne van a pakliban, hogy világpolgár lévén minden városban volt egy hozzám hasonló lány, de az biztos, hogy kinyíltam mellette.

JUCI: A beilleszkedés, a barátkozás, a munka- és párválasztás során szembe kellett nézned bármiféle nehézséggel a bőröd miatt?

BRIGI: A Facebook-csoportokban többször írták a sorstársak, hogy nem kaptak meg bizonyos állásokat a bőrük miatt. Én valószínűleg ebben is szerencsés vagyok, mert dolgoztam már mint felszolgáló, idegenvezető, HR-asszisztens és mint óvodai arcfestő is. Csupa érzékeny terület, ahol fontos a megjelenés. Bár szerintem inkább a hozzáállás számít itt is.

Kaptam olyan visszajelzéseket, hogy nem is vették észre a bőröm, mert én se foglalkoztam vele, teljesen természetesen viselkedtem. Ilyenkor mindig arra gondolok: miért, hogyan kellene viselkednem?

A jelenlegi munkahelyem klasszikus multivállalati ügyfélszolgálat, telefonon és e-mailben kommunikálunk. Itt kérdezték egyszer tőlem: ugye azért választottam ezt a pályát, mert nem szeretnék szem előtt lenni? Igaz, hogy lassan 4 éve dolgozom ilyen “eldugott” pozícióban különböző ügyfélszolgálatokon, de nem ilyen megfontolásból, őszintén ez fel sem merült bennem, csak így alakult.

A párommal pedig öt éve élünk együtt, és soha nem volt téma a bőröm, valahogy szóba se került a kapcsolatunk elején. Persze később meséltem róla, de sosem kellett emiatt rosszul éreznem magamat.

_mg_0891-lsz_fotor

JUCI: Mit üzensz azoknak, akik hasonló cipőben járnak?

BRIGI: Ez nehéz kérdés, ugyanis mindenki másképp éli meg a saját testét, állapotát. Szerintem nincs általános szabály azonkívül, hogy csak a saját érzéseink számítanak. Ez vezet a belső harmóniához és a saját stílusunk kialakulásához is. Hiszek továbbá a vonzás törvényében, egy negatív, önmarcangoló ember nem nagyon tud jó dolgokat magához vonzani.

Mondhatom, hogy tessék bátornak és magabiztosnak lenni, nekem ez működik, de egy visszahúzódó személyiség ettől csak még rosszabbul érzi magát. Viszont ha valaki nem is tudja rögtön elfogadni magát, kis lépésekkel lehet haladni, lelkileg és külsőleg is. Vannak dolgok, amiken lehet változtatni, és vannak, amiken nem, ezt be kell látni – viszont javítani bármin lehet, a foltokon, mondjuk, egy kis alapozóval, vagy mindennap tenni valami apróságot a saját boldogságunkért. Érdekes, nálam ez a két dolog is összefügg.

A sminkelés, öltözködés, szépségápolás most még csak hobbim, de szeretnék egy blogot, ahol a hozzám hasonló nőknek adok tanácsokat, és sminkvideókat, outfit tippeket is szeretnék készíteni.

Nem szeretem a vékony és a telt nők összehasonlítását, az egymást hergelő kommenteket, mert

mindenki szép, csak mindenki másképp,

viszont úgy érzem, exkluzívan a hozzám hasonlóknak szánnám a tartalmakat. Egyrészt mivel ebben élek, ehhez értek, másrészt mert hazánkban az ilyen blogok még nem terjedtek el annyira, mint, mondjuk, Amerikában, ahol híres divattervezők is készítenek külön kollekciókat plus size bloggerekkel közösen. Sőt vannak kimondottan eltérő képességű, más megjelenésű embereket és modelleket célzó kampányok is. Ezekre nagy szükség lenne nálunk is, itt valahogy az általános “kultúra” része lenézni azt, aki más. Talán a divat világán keresztül jobban lehet terjeszteni az elfogadás és a szeretet fontosságát.

(Fotók: Plus Size Photography)

  • 1
  • Nyomtatom